Küldetéses nemzet vagyunk

A Kárpát-medencében több mint ezerhatszáz esztendős a kereszténység. Ágoston Balázs véleménycikke a Magyar Nemzet oldalán jelent meg és mindenki számára tanulságos lehet.

Kereszténység és magyarság, magyarság és kereszténység egymástól elválaszthatatlan. Krisztus-hitünk tartotta meg magyarságunkat még olyankor is, amikor magukat kereszténynek valló, de gonosz politikájukkal a krisztusi tanítást megtagadó nyugati erők akartak kipusztítani minket a Kárpát-hazából.

Mi ugyanis magyarul vagyunk keresztények, viszonyunk az égi szférához egyedülállóan bensőséges és sajátos, amivel jótékonyan formáltuk és formáljuk az egyetemes kereszténységet, bizony nem ezer esztendeje, hanem annál sokkal régebben. Ez elsőre talán merész, sőt ködevő kinyilatkoztatásnak tűnhet – de csak azért, mert még mindig élnek a finoman fogalmazva elavult történelemkönyvek tarthatatlan toposzai. Pedig a bizonyítható tények önmagukért beszélnek.

A Római Birodalomban 380-ban államvallássá vált kereszténység Pannónia provinciában, vagyis a Dunántúlon is uralkodóvá lett. És bár az V. században a (nyugatrómai) birodalom szétesett, a romanizált keresztény lakosság itt maradt, és keveredett más népekkel. Itt született a IV. században Tours-i Szent Márton, a V. században az egyes feltételezések szerint hunszármazék Szent Szeverin, valamint a VI. században Bragai Szent Márton. És mivel véres csatáknak nincs nyomuk, nyilvánvaló, hogy a kereszténység gyorsan, könnyen, békésen terjedt minden itt élő vagy később ide érkező nép körében.

Ezért lehettek már Attila hunjai között is keresztények, ezért kerülnek elő félreértelmezhetetlen mellkeresztek és kisebb keresztek számos avar sírból, legutóbb a csákberény-orondpusztai temetőből. Ezért találhattak a régészek a komáromi hajógyári avar temetőben egy szárnyai között keresztet tartó sast, esetleg turult ábrázoló övveretet. Ez magyarázza, hogy ­miért épülhetett fel a VI. században, az avar kaganátus uralma alatt és működhetett évszázadokon át háborítatlanul a keszthely-fenékpusztai ókeresztény templom, és hogy ­miért írhatta alá az 572-ben tartott gradói zsinat jegyzőkönyvét Vigilius, az akkor már ugyancsak az avar kaganátus által uralt Scarabantia (ma Sopron) püspöke. Ezért keresztelkedett meg a keresztségben a bibliai Ábrahám nevet fölvevő utolsó avar kagán 805 szeptemberében.

Tudjuk, hogy – az írásos régészeti leletek tanúsága szerint – legalábbis jelentős számban magyarul beszélő avarok megélték Árpád magyarjainak bejövetelét, és (ugyancsak szkíta népként) eggyéolvadtak velük. Tudjuk azt is, hogy a szlávokat keresztény hitre térítő Metód püspök 881-ben az Al-Duna térségében történetesen az Oltáriszentség mibenlétéről társalgott Árpád fejedelemmel és más magyar előkelőkkel. Ezért nem kell meglepődnünk, hogy a honfoglaláskori magyar férfisírokból is százával kerültek elő mellkeresztek. De még a tiszabezdédi honfoglalás kori sírból előkerült nevezetes tarsolylemezen is keresztet találunk.

A kereszténység meghatározó, töretlen és igen régi Kárpát-medencei jelenlétét bizonyítja az is, hogy a Nyugat-Dunántúlon már a IX. században több, egyházjogilag a salzburgi érsekség fennhatósága alá tartozó keresztény templom állt, amelyek Árpád magyarjainak bevonulása után is háborítatlanul, korábbi patrónu­saik tiszteletére szentelve működtek, amint azt XI. századi krónikák feljegyzései bizonyítják.

Vagyis kimondható, hogy a Kárpát-medencében legkésőbb a IV. századtól jelen van a kereszténység a romanizált népességtől a hunokon, majd az avarokon és az árpádi magyarokon át természetesen a széttagolt berendezkedésű országot megreformáló, erős, központosított államot és attól elválaszthatatlan keresztény intézményrendszert építő Szent Istvánig, az első szent királyunk által elindított nagyívű történelmi rendszerváltást beteljesítő Szent Lászlóig, onnan pedig korunkig.

Ugyancsak tényként állapíthatjuk meg, hogy a kereszténység az egymással egyébként – az archeogenetika által bizonyítottan – folytonosságban álló hun, avar, majd magyar államszervezés időszakában is folyamatosan élt a Kárpát-medencében. Ha számszerűen akarjuk kifejezni, akkor azt kell leszögeznünk, hogy tehát a Kárpát-medencében több mint ezerhatszáz éve töretlenül jelen van a kereszténység.

Ez pedig elég hosszú idő ahhoz, hogy a hagyományokat átvevő, saját lelkiségével formált magyarság elszakíthatatlan legyen a kereszténységtől, és fordítva, a kereszténység is a magyarságtól. Nem véletlen, hogy az Anyaszentegyház ünnepei között számos a magyar vonatkozású. Hely híján lehetetlen itt mindet felsorolni, legyen elég most csak az augusztusi naptárra rápillantani, úgy is világossá válik a magyarság és a kereszténység elszakíthatatlan kapcsolata.

Tudnunk kell például, hogy Urunk színeváltozását, a déli harangszót a nándorfehérvári diadal tiszteletére elrendelő III. Kallixtusz pápa vette fel a nyugati kereszténység ünnepei közé a hazánk és az egész keresztény Euró­pa védelmében Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezetésével győztesen megvívott csata emlékére.

Ezt az ünnepet azért augusztus 6-án tartjuk, mert az oszmán hódítás ellenében keresztes hadjáratot hirdető pápa azon a napon értesült a keresztény sereg világraszóló diadaláról.

Tudnunk kell, hogy Szűz Mária mennybevételének napját, augusztus 15-ét magyarságunk nem véletlenül tiszteli Nagyboldogasszony ünnepeként – az Istenszülő e népi elnevezése kaput nyit a régmúlt ködébe vesző, a közép-ázsiai tengrizmussal kapcsolatban álló ősmagyar hitvilággal. Nem, szó sincs szinkretizmusról, ugyanakkor nem véletlen, hogy magyarságunk könnyen, bármiféle kulturális törés nélkül azonosította a Szűzanyát a Boldogasszonnyal – akihez egyébként régi himnuszunkban, a Boldogasszony anyánkban is fohászkodunk. Miként az sem véletlen, hogy

Szent István nemcsak a földi világban biztosította országa és nemzete jövőjét nagy történelmi művével, hanem elszakíthatatlan égi kapcsolatot is teremtett azzal, hogy Szent Koronánkat a Szűzanyának, a magyarok nagyasszonyának ajánlotta fel.

Talán ezen is elmosolyodnak a megfogható, megszagolható, megmérhető, természettudományosan leírható szférán túli világot nem érzékelő modernek, pedig a Szent István-i felajánlás valósága nélkül semmilyen racionális, ha úgy tetszik, tudományos magyarázat nincs arra, hogy a nyugati világ által már a X. században kipusztításra ítélt, példátlan történelmi emberveszteséget elszenvedett, jelenleg nyolc részre szaggatott hazában élő magyarság nemcsak megmaradt, hanem – minden kínlódás, támadás, fenyegetettség ellenére – meghatározó és maradandó értékekkel, tudással járult és járul hozzá az egyetemes kultúrához és civilizációhoz, Attilától korunkig hidat teremtve kelet és nyugat között.

Talán kevéssé köztudott, de annál nagyobb jelentőségű tény, hogy I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka (aki egyébként később a 2021-es Eucharisztikus Világkongresszus Ferenc pápa által celebrált budapesti zárómiséjén is jelen volt) az ezredfordulón épp Budapesten hirdette ki bulláját, amelynek értelmében Szent István királyt azóta a keleti kereszténység is szentként tiszteli. Talán mi vagyunk a krisztusi egység népe? Nagy magyar titok ez.

Pietrelcinai Szent Pio atya mindenesetre így jövendölt:

Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra! Hát fohászkodj, Boldogasszony népe, mert küldetésed van!

(Az eredeti írás a Magyar Nemzet oldalán olvasható)