Miért és Mióta Káromkodunk?

Az elmúlt napok pokoli hősége még a legnyugodtabb lelkületű, a nyelvileg legigényesebb emberek szájából is előhívott néhány cifra, „nyomdafestéket” nem tűrő gondolatot, sőt mondatot is. Még én is elkáromkodtam magam, igaz csak magamban, amikor az izzadságtól rám tapadt ruhámban, az orromról csöpögő verítékkel igyekeztem úgy felszállni a tömegközlekedés egy-egy járművére, hogy véletlenül se érjek senkihez. Levegő után kapkodva ötlött fel bennem a kérdés: vajon miért és mióta káromkodunk?

Kezdjük azzal, hogy tisztázzuk, mi a különbség a káromkodás és a trágár beszéd között! Az előbbihez erős érzelmek fűződnek, egy másik személyt vagy az Istent, a szenteket szidjuk, becsméreljük trágár szavakkal és kifejezésekkel. Aki beszédében trágár szavakat használ viszont nem biztos, hogy káromkodik. Gondoljunk csak azokra az embertársainkra, akiknek a beszédében a semleges izé töltelékszó helyére a b@szd meg és a qrva anyja került. Tehát aki káromkodik az trágárul beszél, de aki trágárul beszél, az nem biztos, hogy káromkodik is.

Számomra fontosabb kérdés, hogy miért káromkodunk, mint az, hogy mióta. Gondolom, aki valaha rácsapott egy kalapáccsal az ujjára, vagy ráejtett egy nehéz tárgyat a lábára, biztosan eleresztett egy jó kis káromkodást, mert a magyar nyelv roppant kifejező ezen a téren. Nevezhetnénk magunkat világelsőnek. A fájdalmat ugyanis könnyebb elviselni egy cifra szitkozódás kíséretében. Az anyós ülésen helyet foglaló dühös személy a vezetőt túlszárnyalva szedi le a keresztvizet egy bénázó, a többi közlekedőt veszélyeztető sofőrről, és ettől mindjárt nyugodtabb lesz. A kutatók szerint a káromkodás pozitív hatással van a testünkre: keringésünk megélénkül, endorfinszintünk megnő – csakúgy, mint nevetéskor –, csökkenti a fájdalomszintet és stresszoldó is. Azért be kell valljam, roppant idegesít, amikor egy tévéműsorban egyes résztvevők beszéde helyett csak sípolást hallok, mert folyamatosan káromkodnak. Ők biztosan nem tudják, hogy ha állandóan így kommunikálnak, megszokja a szervezetük, és nem érvényesülnek a fentebb leírt jótékony hatások.

A káromkodás egyidős a beszéddel, hiszen őseink valamennyi érzelmünket igyekeztek szavakba önteni, ehhez pedig legegyszerűbbek az indulatszavak voltak, ahonnan már csak egy lépés volt a szitkozódás. Azt is tudjuk, hogy az emberek minden korban káromkodtak, mindegy, hogy milyen néphez, nemzethez tartoztak. Az egyház tűzzel-vassal irtotta az istenkáromló beszédet, az átkozódást. Egyrészt, mert a 2. parancsolat ezt mondja: Isten nevét hiába ne vedd! Másrészt, mert hittek abban, hogy a kimondott szónak nagy hatalma van. Azt hitték, hogy az elhangzott átok, szitkozódás teljesülni fog. Ezért a káromkodók számára a nyilvános megvesszőzés enyhe büntetésnek számított. A visszaesőknek azonban kitépték a nyelvét, sőt halálra is kövezték őket.

Az eddig ismert legelső, írásos magyar káromkodás az egyébként latin nyelven íródott Dubnici krónikában maradt fenn, amely a magyar történelem eseményeiről számol be a kezdetektől 1479-ig.

A mondat részlete így íródott: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth,”. Mai magyar nyelven így szól: veszteg, kurvanő fia szaros német. Azért híres költőink sem fogták vissza magukat némelyik versükben.

Csokonai Vitéz Mihály ekképpen ír A borital mellett című versében:
„Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,    
Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak”

Petőfi Sándor sem maradt le káromkodásban a nagy előd mögött. Álljon itt példaként a Mit nem beszél az a német című hazafias költeményének részlete:
„Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!…”

Nézzünk egy 20. századi idézetet, amely Tandori Dezső Hashártyaszakadási elégia című alkotásából való:
„A jó kurva anyátok kibaszott valagát,
hörögtem,”

Azért akadnak a honfitársaink közül olyanok, akik káromkodás címszó alatt sem szeretnének csúnya szavakat használni, ezért enyhébb változattal próbálkoznak. Például a rossebb egye meg, a franc essen belé pedig a rosseb és a franc szó a szifiliszre utal. Hát egyik sem egy enyhe átkozódás.

Be kell vallanom, elfogadóbb vagyok a káromkodással kapcsolatban, a trágár beszédet viszont nehezen viselem, mert nem indokolja sem túlfűtött érzelmi állapot, sem fájdalom, sem düh, sem stressz. Persze lehet velem vitatkozni, hiszen attól is színesebb a világunk, hogy nem értünk mindenben egyet.

Csak ne feledkezzünk el a kulturált vitáról!